A család, ahonnan jöttem

Nagycsaládban nőttem fel, már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk.

A könyvek szeretete nem jött azonnal

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám.

Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak.

A matematika és a tudományos világ beszippantott

Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött: rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Az írás vonzásában

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam nem volt.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam.

Megszületett a Gyerekzár

Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

A Gyerekzárral nagyjából egy időben dolgoztam egy esszén, amelyben édesapámról és 56-ról írok, a szabadság, az önfeláldozás kérdéseiről. Ez az esszé nőtte ki magát végül egy útkeresésről, önmeghatározásról szóló TED-előadássá, amelyet 2017 novemberében adtam elő a TEDxYouth színpadán. Édesapám börtönévei, a szabadság absztrakt és hétköznapi vetületei a mai napig jelentősen foglalkoztatnak, és talán majd nagyobb terjedelemben is foglalkozom a kérdéssel.

A Gyerekzár fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta. Habár eleinte csak csekély érdkelődés övezte, a 2018 októberi Margó-díj - amin szerintem én lepődtem meg a legjobban - rám és a könyvre irányította a reflektorokat. Nagyon hálás voltam minden interjúért, minden konstruktív kritikáért, melyek segítettek, hogy elhiggyem, van olvasója annak, amit írok, de közben megtanítottak arra, hogy az irodalomban elrugaszkodhat az ember, de a hétköznapokban fontos, hogy két lábbal a földön álljon.

Hiba a kapcsolatban

A Margó-díj másik fontos hozadéka volt az életemben, hogy a Könyvesblogon - ma már Könyves Magazin - elindíthattam havi novellasorozatomat. Valuska Lászlóval közösen ötleteltünk és fejlesztettük a témát: 2019 számomra az emberi kapcsolatok és a technológia kölcsönhatásának megörökítéséről szólt.

Éreztem, hogy ez a téma aktualitása miatt fontos lehet, és hogy a Könyvesblogon megjelent írások mellett még szeretnék a témában alkotni. Így megpályáztam a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat a Kapcsolati hiba című novelláskötet megírására és megszerkesztésére. Az ösztöndíjat nagy örömömre elnyertem, így még több energiát tudtam a kötetre fordítani.

2020 májusában jelent meg a Kapcsolati Hiba a Scolar Kiadónál, mely részben a Könyvesblogos novellák megszerkesztett változata, részben pedig újonnan, a témában született írások.