Te magasságos

Megjelent: SzIF Online, 2016.09.11.

Te magasságos ég, kiáltott Irén nagyanyám, amikor megérkeztünk a füredi nyaralóba. Hátratántorodott, és ha nem áll mögötte Ferike, az unokatestvérem, a földön köt ki ámulatában. Amikor megszülettem, úgy tűnt, van esély – negyvennégy centim némi reményt adott nagyanyámnak, hátha nem az idegenszívű anyai gének győztek, és mégiscsak ó lábú mongolivadék lesz az unoka. Ám az alacsonyságot hamar kinőttem, nagyanyámnak a kiscsoportos anyák napján kellett először szembesülnie azzal: magas vagyok. Hátrahívta az óvónőt, egy kétezresébe fájt, hogy ne a leghátsó sorból énekeljem az Orgona ágát.

Abban a „Te magasságos ég!”-ben sokkal több volt a szemrehányás, mint a csodálkozás. A családi fotózásra igazán leadhattam volna pár centit, mégiscsak évente egyszer van ilyen. Nagyanyám azonnal rendkívüli tanácsra hívta két húgát. Feneke akkora volt, mint a másik kettőé együttvéve; évről évre egyre terebélyesebb lett, mintha testvéreiből szívná ki a zsírt. Majd a Laci bácsi mellé állsz, hangzott az ítélet, és keresztcsíkosat húzol. Irén nagyi állandó vegzálása igazából jót tett nekem. Amikor elmerültem a ritka génhiba okozta, egész életen át tartó növekedésem feletti önsajnálatban, mindig érkezett tőle egy verbális jobbhorog, és kizökkentett. Sőt, néha kicsit szándékosan is nőttem, csak hogy bosszantsam.

A fotós lenyomta a gombot, de épp a villanás pillanatában Irén nagyi felordított, hogy hát a Gyula! Apámhoz fordult, mert nekünk kellett volna felvennünk Gyulát az állomáson. Szerencsétlennek egyébként is meg kellett várnia a bicikliszállítós járatot, merthogy a kalauz szerint a kerekesszék kerékpárnak minősül, és Fehérvárnál leszállította. Gyula bácsinak miért nincs lába, kérdeztem apámat a kocsiban, aki erre felhangosította a Kossuthot. Ferike erre sunyiban odahajolt hozzám, tizenöt évente az egész családnak el kell mennie egy ellenőrzésre, mondta, ahol mindenkit végigfektetnek egy hosszú vályúban, és ha valaki túllóg a megengedett hosszúságon, akkor jön a hatalmas vágólap, és lenyisszantja a kilógó részeket.

Az állomáson már ott szundikált Gyula, Ferikével gyorsan beemeltük a kocsiba. Furcsa volt erőt kifejteni a kezemmel, az utóbbi pár hónapban olyan ütemben nőttek a végtagjaim, hogy alig bírtam irányítani őket: a pohárért is úgy nyúltam, ahogy a horgász dobja be a csalit a vízbe. A szék már nem fért be sehova, a kocsi mögé kellett kötni, úgyhogy visszafelé irtó lassan jöttünk. Irén nagyi idegesen fogadott, róla már lefolyt minden a púder alatt, már csak az tartja össze az arcát, sóhajtozott; közben tartotta hatalmas, lebernyegszerű mellét, két húga pedig legyezte. Azonnal beálltunk a képhez, én Laci bácsi mellé furakodtam a rabruhámban, Gyula meg az ülő sorba gurult. Irén nagyi ránk ordított, hogy rohadt banda, mosolyogjatok, és megvolt a második villanás. A fotós elégedetten mutatta Irén nagyinak a felvételt, aki dühtől tajtékozva feltápászkodott, kilóg a kép aljából a rózsafüzér a nyakában, mert túl magas a hátsó sor; hátrafordult hozzám, és odaordított, hogy a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára, nem elég, hogy a fél országot elcsatoltattam, de még a Gyula is a magamfajták miatt nyomorék. Féltem, most jött el a pillanat, hogy én is Gyula sorsára jutok, de Etelka, az egyik húga szerencsére lecsitította a nagyit, ne legyél már megint náci, Irén, hát tudod, hogy a zsidók mind alacsonyak.

A harmadik villanás előtt Irén nagyi még kicsit benyálazta a rózsafüzéren lifegő szüzet, hogy jobban csillogjon, és elvigyorodott. A képet látva inkább elkeseredettnek tűnt, mint dühösnek. A rózsafüzér is látszott, de most meg én lógtam ki. Jól van, mondta a nagyi, akkor felállunk – ezzel felszámolta az ülő sort, amely a családi fényképek elengedhetetlen attribútuma volt mindaddig. A fotós odasietett hozzá, felsegítette, Irén nagyi pedig megigazgatta szétzilált kosztümjét, helyre tette a fogait, és azt mondta, mehet. Zavartan álltunk. Mindenki Gyula bácsi felé sandított, de nem mertünk szólni. Maga hülyét akar belőlem csinálni, ordította Irén, amikor a fotós megmutatta neki a fénykép előnézetét: Gyulának csak a feje látszott a fotón. Irén lerogyott a székre. Apám odatérdelt elé, és megsimogatta frissen daueroltatott haját. Senki nem veszi elég komolyan, szipogta Irén, hát mi lesz, ha én már nem leszek, mondd! Etelka oldotta meg a helyzetet: megjelent egy hosszú szoknyával, olyan hosszúval, ami egyben lenyelte volna őt, és odanyújtotta Irénnek, hogy adja rá ezt a kis unokára, ebben majd észrevétlenül berogyaszthat.

A melegben odaszédelegtem Irénhez, tériszonyom volt, ahogy lenéztem rá, mintha egy hatalmas, ingatag felhőkarcoló tetejéről néznék lefelé. Irén kissé megnyugodott. Lehajoltam, hogy rám húzhassa az ormótlan szoknyát, amit állítólag egy vándorcirkusztól vásároltak még a Felvidéken, egy óriás nő hordta, és törpék szaladtak ki alóla. Szinte guggoltam, így Laci bácsinál épphogy csak egy centivel voltam magasabb. Irén nagyi, miután visszakente a púderréteget az arcára, hátrafordult, és évek óta először szeretettel rám mosolygott. Egy másodpercre elhitte, tényleg akkora vagyok, amekkorának lát, hogy beillek én ebbe a családba, talán a képzeletében még Gyula bácsi lába is kinőtt, és visszacsatolták Erdélyt.

A fotós, immár ötödször, lefényképezett minket. Jobb mutatóujja épp csak lenyomta a gombot, amikor hatalmas puffanást hallottunk. Irén nagyi a földön hevert. Odarohantam hozzá, azonnal elkezdtem nyomkodni a mellkasát, csak nyomtam és nyomtam, ahogy bírtam, közben lüktetett bennem a ritmus, nem halhat meg Irén nagyi, hát ki fog engem baszogatni, csak nyomtam és nyomtam, ha nem vagyok ilyen rohadt magas, mindez nem történik meg, csak nyomtam és nyomtam, már egészen átizzadtam a csíkos blúzt, a csíkos nadrágot és a fölötte lévő, hatalmas szoknyát; Irén nagyi – még ha mostoha is –, de anyám helyett anyám volt, és nyomtam és nyomtam. A mentők negyed óra múlva érkeztek meg, úgy kellett lerángatniuk nagyanyámról. Ziláltan kifeküdtem mellette a füredi nyaraló kertjében.

Két bordáját eltörtem, de az már nem sokat számított a hirtelen szívhalál után. Mégis mintha boldogan feküdt volna mellettem, szerintem tudta, hogy az utolsó felvételen még a rózsafüzér is megcsillant a nyakában.