Kis láng a nagy tűzben – az apai örökség margójára

Megjelent: Hét Hárs folyóirat, 2016 ősze

Kodály Zoltánnak köszönhetjük, hogy Anna most itt ül velünk, mutat rám énekórán Marika néni. Kilencéves vagyok, zavartan mosolygok, és arra gondolok, otthon majd jól megkérdezem anyáéktól ezt a dolgot, igaz-e, amit Marika néni mondott. És közben érzem, hogy valami furcsa dolog történik: a családtörténetem és az iskola, a legendák és a valóság kezdenek összeérni. Mert addig valahogy úgy éltem, hogy van apa, aki sok szempontból speciális – öreg, politikus és börtönben is ült –, és mindig mesébe illő történeteket mond, meg vagyok én, aki attól még egy kislány vagyok, és iskolába járok. Nem arról van szó, hogy ne gondoltam volna mindazt igaznak, ami otthon gomolygott, hanem úgy éreztem, hogy ezek párhuzamos valóságok.

Persze aztán a Kodály-sztori az identitásom részévé vált, mert apa sok más történet mellett ezt is számtalanszor elmesélte: az anyukája és a nagybátyja, a papköltő Mécs László, ellátogattak Kodályhoz a köröndi lakására, és megkérték, hogy akadályozza meg a tehetséges mérnökhallgató, Mécs Imre kivégzését. Erre Kodály levelet írt több vezetőnek, és apa nem halt meg. Gyerekként sok kérdést nem tettem fel, elfogadtam, így történt, hát így történt. Ahogy elkezdtem kontextusba helyezni ezt a történetet, úgy jöttek a kérdések. Az én nagyanyám és apa nagybátyja hogyan juthatott be Kodályhoz? Kodály hogyan lehetett olyan helyzetben, hogy egy ilyen levelet meg merjen írni, és még hatása is legyen? És egyébként is, mi az, hogy apa 56-os, és miért ítélték halálra?

Apával nem volt könnyű leülni. Az időzítés sem egyszerű, a hatvanadik évforduló miatt a leginkább bulvárújságoktól és külföldi médiumoktól érkező újságírók nemcsak betáblázták a naptárát, de ki is szivattyúzták belőle az összes emléket. Büszkeséggel, de féltékenységgel olvastam a cikkeket. Ez az én fenségterületem, az én történeteim, amelyekről én akartam írni. De ők már megírták, így engem inkább az odavezető út kezdett izgatni. A helyzet sem egyszerű, a lány kérdez az apjától, a lány, aki 28 éve jelen van és kérdez. A lány, aki 56-ról próbál írni, mert mégiscsak köze van, kell, hogy valami köze legyen 56-hoz. Nehéz megmondani, hogy 56 érdekel-e engem egyáltalán. 56 mint Magyarország történelmének kiemelkedő eseménye nagyon megfoghatatlan és idegen nekem. Eufória, de gyilkos eufória, ami inkább félelmetes, mint vágyott. A társadalmi szint sokszor megijeszt, úgy érzem, hogy eliminál a beláthatatlan, arctalan tömeg, ahol elnémul az egyén, és magasabb rendű akaratok csapnak össze. 56 mint a családtörténetem része, 56 mint a börtönévek története, 56 mint a barátságok és a bajtársiasság bölcsője – már annál érdekesebb nekem. De az egészben persze apa érdekelt a legjobban, apa, aki annyi idősen, mint én most, börtönben ült.

Mit gondoltál egyetemistaként a fennálló rendszerről, kommunizmusról és hatalomról, kérdeztem nagyra nyílt szemekkel, de sejtettem, hogy a válaszhoz vissza kell menni a kályhához. Kamaszként idegesített, hogy amikor a fizikaleckéhez csak egy képletet kérdeztem tőle, ahelyett, hogy megmondta volna a választ, vagy beismerte volna, hogy nem tudja, visszament a fizika kultúrtörténetének gyökereihez, és Simonyi Károlyról, kedvenc professzoráról, a reneszánsz mérnökről kezdett sztorizni. Ilyenkor sose tudtam, hogy most politikusként kitér a válaszadás elől, vagy villamosmérnökként tudós előadást tart. Persze most más volt a helyzet, hiszen nem egy képletre volt szükségem, hanem meg akartam érteni, hogy milyen ideológiai befolyások érték egyetemista korára, és hogy az 56-os követelések miket mozgattak meg benne.

Felvidékről származott, anyja a megyei nemességből jött, apja a hernádszentistváni kántortanító legkisebb gyermeke volt, a szlovákokkal természetesen éltek együtt. Mécs László idős korában, a Bakonyban, ahol a bencések vendége volt üldözöttként, az erdőben éjszaka, társaságban, legújabb versét szlovák népdal dallamára énekelte. Trianont a legnagyobb tragédiának élték meg, családi tragédiának, hiszen korábbi életük és gyökereik teljesen szétzilálódtak. Kántortanító dédapám akkor halt meg, amikor levették az iskoláról az angyalos címert.

Mécs László igazából Mártoncsik Józsefként született. A premontrei rendbe belépve lett László a rendi neve, majd verseket kezdett el írni Mécs néven, és amikor éppen nem kellett bujkálnia, vagy nem ült börtönben egy szelíd verse miatt, járta az elcsatolt országrészek magyar ajkú városait. Ilyen körúton ismerkedett meg Kodállyal is. Öccse, nagyapám, az iránta érzett szeretet és tisztelet miatt szintén felvette a Mécs nevet. Ez is csak tizenévesen tudatosult bennem, és egyszerre tűnt szerénynek és önteltnek a nevünk. Én, Mécs, Isten szavának trombitája, s mint költő, élő lelkiismeret, zengte Mécs László, és zengte apa is teljes átéléssel, amikor őt idézte. Egyszerre vonz engem és érint kínosan a fene nagy öntudatuk, és nyomaszt, hogy ez a felkentség, ez a prófétaszerep, amelyet a név összpontosít, vajon kötelez-e valamire. De lehet, hogy inkább a nőneműségemből eredő szorongásom ez, vajon a melldöngető férfiakkal szemben választhatok-e szerényebb pozíciót magamnak. Mindenesetre apa nagy küldetéstudatát innen eredeztetem, habár belőle nem tudtam kisajtolni a beismerő mondatot. Pedig nagyanyám is inkább elszakított szülőföldjének lánglelkű poétájáért rajongott, és talán ezért lett öccsének felesége.

Nagyanyám idealista volt, aki az elérhetetlen és szent célokért boldogan feláldozta volna magát – ez talán nincs is messze attól, amit 56 jelent. A szabadság és a haza hasonlóan transzcendens fogalmak, mint Isten. Apám, még meg sem születve, majdnem ennek az eszmeiségnek lett az áldozata, ugyanis nagyanyám 18 évesen, a svájci apácazárdában tett tanulmányain felbuzdulva úgy döntött, hogy egy távol-keleti leprakórházba megy apácának. Az apja, az időközben legjobb barátjává váló, Királyhelmecen szolgálatot tevő Mécs Lászlóval mindenképpen tenni akart valamit annak érdekében, hogy Klári lányát eltérítse az öngyilkos tervtől. Így ismertették össze Imrével, nagyapámmal, aki budapesti orvosként élte vallási értelemben nem teljesen szabályos életét – ezt már apa fogalmazza ilyen szemérmesen, kezét öntudatlanul a szája elé emelve. A nagyétkű orvos „na, lemegyek megnézni a puellát” felkiáltással szemügyre vette a nála 15 évvel fiatalabb, szűzies Klárikát. Úgy tudta rávenni a házasságra, hogy megfogadták, ha egy éven belül nem jön az utód, akkor Klára mehet a leprakórházba, Imre pedig Asissibe, ferences barátnak. Az utolsó pillanatban ugyan, de apa megfogant, így fennmaradt a házasság.

Sokat gondolkodtam apa paradoxonjain, és hogy azokkal együtt hogy lett belőle 56-os. Hívő katolikus és mérnök. Hívő katolikus és liberális. Szenvedélyes és végtelenül nyugodt. Idealista és gyakorlatias. Nemesi származású és valahol mélyen proletár. Kultuszminisztériumi házban nőtt fel a József körúton, ahol mindenki méltóságos és kegyelmes volt – az utcafronton, a nagyon szegények viszont nem az utcai traktusban laktak. Kisgyerekként ezek az egyenlőtlenségek zavarták, nem értette a cselédek miért szűk, piszkos lépcsőn járnak, míg ő széles és vörös szőnyeggel díszítetten mehet. Az egyházi szolidaritással a bencés gimnáziumban találkozott, ahova minden üldözöttet felvettek. 44 végén, a bombázások idején a jezsuiták pincéibe menekültek apáék is, a hat-nyolc bérház alatt összenyitott pincerendszerben 160-180 zsidót bújtattak a jezsuiták. A szovjet csapatok bevonulását kisfiúként sem élte meg felszabadításnak. Viszont a lebombázott hidak újjáépítése teljesen lenyűgözte, rendszeresen kijárt figyelni a munkálatokat.

A hatalommal 15 évesen szegült szembe először. A pécsi jezsuitákhoz járt, a békebeli városba, ami maga volt a nyugalom Budapest után. A jezsuita szigor, műveltség, munka, és a teljes élet felajánlása apát is megmozgatta, jezsuita pap akart lenni, mindent odaadni, nem lacafacázni. Úgy tűnik, ez szokás volt a családban. Ráadásul munkáspap akart lenni, a munkásokat nem szabad magukra hagyni, gondolta, köztük kell dolgozni. A pécsi idillbe az államosítás rondított bele, apa diákként ellenezte, mert azt tapasztalta, hogy a jezsuita gimnáziumot szétverték ezzel. Mindszenty bíboros Pécs környékén hangos tiltakozó körutat tartott, apáékat az új igazgató pedig arra akarta kényszeríteni, hogy tiltakozzanak Mindszenty tiltakozása ellen. Erre ők többen nem voltak hajlandóak, pedig gyötörték, pofozták őket, mondjátok ki, hogy a jezsuiták vettek rá titeket erre a magatartásra, üvöltötték, de apáék nem mondtak semmit. A helyzetből az mentette meg őt, hogy az egyik jezsuita pap felhívta nagyapámat, hogy azonnal vigye fel Budapestre a kamasz Imrét, mielőtt nagyobb baj lesz. Ennek köszönhető, hogy nagyapám egyik betege, az Eötvös Gimnázium igazgatója hajlandó volt apát felvenni, míg a tiltakozó diákok közül többeket az ország összes iskolájából kitiltottak. Ekkor megmenekült a megtorlástól.

Egy évet munkásként töltött el apa, ami élete első igazi lázadása is volt egyben. Műszaki érdeklődése már nagyon korán megnyilvánult, rádióamatőrködött, idősebb korában az apja orvosi koponyáiba szerelt rádiókat, melyek váratlanul megszólaltak, frászt hozva a családra, a teleki téri bolhapiacról ingaórákat lomizott, azokat szétszedte és összerakta, pörölt is vele az anyja, hogy mi mindent hord össze a lakásba. Ez mára sem változott. Lomtalanításkor úgy kell visszarángatni apát, hogy ne hordjon be mindent, egyre gyarapodó óragyűjteményén megbocsátóan mosolygunk. Ahogy nagybátyja papköltőként, úgy apja orvosként érezte felkentnek magát: a szent gyógyító, az egyetlen igaz hivatás űzője. Apa viszont dacolt ezzel, ő műszaki ember volt, nem akart orvosnak menni, a műszaki tudományok egzaktsága lenyűgözte, nem győzte elégszer orvos apja és később belgyógyász húga orra alá dörgölni, hogy szerinte az orvosi szakma nem eléggé tudományos. Így lázadva, érettségi után villanyszerelőnek állt.

Az államosítások őrültségeit itt is megtapasztalta, a felszámolt kis műhelyek korábbi vezetőit kirúgták, gyorstalpalón munkásokat képeztek, akik majd pusztán azért, mert munkások, megbízhatóak lesznek. A balettintézet átalakításának villanyszerelői feladatait is elláthatta, ami tapasztalatnak jó volt, de elkeserítette, ahogy szétverik a millenniumi épületet a rögeszmés vállalatalakítások miatt.

Ezzel az erőszakos és formális hatalomgyakorlással szembesült az egyetem első évében, 52-ben is. Az akkor induló műszertechnika tagozaton a hallgatók ötöde szakérettségis volt, ami azt jelentette, hogy az állami vállalat munkásai közül kiemeltek sokakat, akiket az egyéves bentlakásos tanfolyamot követően leérettségiztettek, és benyomtak az egyetemre, míg az értelmiségiek csak egy nagyon szűk része kerülhetett be. Így sokan akár akaratukon kívül, a kellőnél sokkal szerényebb tudással jutottak be, ami a műszaki egyetemen különösen kiütközött. Apa magára vállalta, hogy megszervezi nekik a tanulóköröket, ő pedig a legnehezebben haladókkal foglalkozott. Sokszor mesélte nekünk, hogy korrepetálta a gyengébb tanulókat, és akkor értette meg igazán mélyebben a tananyagot, ugyanis a legegyszerűbb nyelven, a legalapvetőbb összefüggéseket kellett magyaráznia. Akkor még nem tűnt különösnek a történet, én is korrepetáltam többeket matekszakon, mert a hallgatói fejpénzért küzdő egyetemek boldog-boldogtalant felvettek, nem láttam nagy különbséget. De most összeállt bennem, hogy mit is jelentett a szakérettségisek jelenléte, hogy ekkor apa és évfolyamtársai előtt még világosabbá vált a hangoztatott eszmék megvalósításának hamissága.

Sztálin halálát a marxizmus-leninizmus előadáson jelentették be, néhány lány zokogott, apáék alig bírták visszafogni a vigyorgásukat. Rákosit leváltották, Nagy Imrét először meghökkenve és kétkedve fogadták, majd egyre inkább látták a pozitív lépéseit, az embertelenségek visszafogását, a józanságot, például a Trianon után nyersanyagok nélkül maradt ország nehéziparának visszafogását és inkább a mezőgazdasági fejlesztések támogatását.

Mérnökökre szükség van, ezt már Rákosiék is belátták, de azt is tudták, hogy a mérnökképzés szakembereit nem lehet egyik percről a másikra leváltani a saját kádereikre. Meg egyébként is, a mérnöki tudományok egzaktsága nem is hangolható annyira a párt ideológiájára, a mérnöki gondolkodásmódot elsajátítók talán kevésbé megvezethetők. Korábban az ilyen mondatokkal szemben kétkedő voltam, ugyanis apa mérnöki felsőbbrendűség-tudatát hallottam ki belőlük, de ma már elfogadom. A professzoraik a német tudományosságban nőttek fel, ahogy a jogászok is a német jogalkotásból vettek át példákat is, talán ez a német precizitás, rendszerszemlélet és tiszta logika lehet amögött, hogy Szegeden a jogászok, Budapesten pedig a mérnökhallgatók fogalmaztak meg forradalmi pontokat először – gondolkodunk együtt apával. Ugyanis amikor azt az alapvető kérdést feltettem, hogy vajon miért pont a Műegyetem, akkor mintha kicsit megtorpant volna, mintha nem lenne rá kész válasza, csak ahogy jobban belementünk. Talán számára is a trivialitások közé tartozott: a budapesti egyetemek közül a Műegyetemen volt a nagygyűlés, pont, axióma, nem bizonyítandó, hanem ebből vezetünk le más tételeket.

Vágyom a levezethetőségre. Próbáltam megérteni, apa miért volt olyan, amilyen 56-ban és utána, mintha egy lineáris egyenletrendszerrel kihozható lenne a megoldás, mintha az apai ágból és az anyai ágból levezethető lenne az utód. Holott ez csak egy gyerekes kísérlet arra, hogy őt és magamat is megértsem kicsit jobban, miközben tudom, és apa is csillogó szemmel magyarázza, hogy az igazán izgalmas dolgok nem lineárisak, hogy a non-lineáris világ éppen az ő egyetemi tanulmányai alatt bimbózott, és a forradalom sem lineáris jelenség volt, azért robbant hirtelen, alulról jőve egy nagyot. Persze tudom, hogy a nagy családi vonások azért nyomot hagynak rajtam. És éppen e miatt az örökség miatt olyan nehéz számomra az elköteleződés, a teljes odaadás, a nagy, egyetemes cél megtalálása. Hiszen apa családjának története nem más, mint az eszmékért magukat odaadók története. A gyógyításért odaadom magamat, Istenért odaadom mindenem, a szabadságért tiétek az életem, ez nekem olyan pátosszal teli, és olyan apró vagyok ebben, mint amikor az univerzumról és a fekete lyukakról nézek dokumentumfilmet, és a sírás kerülget.

Állunk apával a Nemzeti Sírkertben, 2001. november 4-e van, tizenhárom éves vagyok. Már kiskoromtól szerettem járni mindenféle megemlékezésekre apával, vele lenni, kimenni, koszorúzni, nézni a katonafiúkat, szép ruhát felvenni. Állunk a Kerepesi úti temetőben, szólítják apát koszorúzásra, amikor felzeng a kórus, emlékezetemben nénik és gyerekek, síppal a szájukban, teli torokból, hogy hazaáruló, undorító, pfuj, akasztottak volna fel. Dávid Ibolya mögé bújok, örülök, hogy kalapos nő, jobban kitakar, apa int, menjek vele, szinte rá se nézek, nem akarom, hogy felém intsen, menjen már, nem akarom, hogy megtudják, összetartozunk, nem akarom, hogy az én halálomat is kívánják, nem akarom, hogy ne szeressenek, de leginkább azt nem akarom, hogy ott álljak és lássam, ahogy apát megsemmisítik.

Sokszor nagyon gyávának érzem magam, mivel apa mellett csak akkor tetszelgek, ha könnyű, ha fényes. Sokszor félek belegondolni, hogy én 56-ban vagy 89 előtt hogyan viselkedtem volna, sokszor tartok az opportunizmus vonzásától. De sokszor mérges is vagyok, hogy apa nem alkudott meg. Mert mit érnek a hősi gesztusok, az öngyilkosságok, mit ért volna 56, ha őt megölik, és én sem születek meg, mit ért 56 így, hogy utána harminc évig nem tudták megdönteni a rendszert, és mit ért 56 így, hogy ma jóval többen menekülnek el az országból, mint akkor?

Keresem a kötődési pontokat apához, ami egyszerű, mert hasonlóan gondolkodunk, de közben veszett nehéz, mert 55 év van közöttünk. Hogyan kapcsolódjak a történelemhez, alakuló entitásként mit kezdjek egy kész élettel? Csak úgy lehetséges, ha az érzések mélyére próbálom helyezni magam. Például, amikor arról mesél, hogy a börtönből kikerülve, miután az újralátás, a megmenekülés ölelései kifújtak, maradt a vákuum és az 56-os gettó, mert a forradalom óta eltelt hat évben az élet ment tovább, a pitiáner alkuk megköttettek, mert az élet csak pitiáner alkukkal mehetett tovább. Apa és társai pedig hat évig élhettek tovább abban az ideában, amit 56 jelentett nekik. A kintieknek kellemetlenné váltak, emlékeztették őket arra, akik ők is voltak még az egyetemen. Találkozás egy fiatalemberrel – gondolom. Ebben a történetben egyszerre érzem magam a pitiáner alkuk megkötőjének. Érzem, ahogy szűkül ma a levegő körülöttem, és rettegek, hogy hamarosan pitiáner alkuk kellenek majd az élethez. De egyszerre érzem magam oly fájóan kívülállónak is, mint apa. Valakinek, aki a valósághoz sokszor nehezen kapcsolódik, aki ideákból építi fel az életét, és próbálja a maga értékrendje szerinti tisztaságot képviselni. De közben az egész hasonlítgatástól zavarba jövök, hiszen mit gondolok én magamról, hogy ahhoz a helyzethez mérem a jelent. Ma minden olyan súlytalannak tűnik, ők a szabadulás után háromnál többen nem találkozhattak, mert az már fenyegetést jelentett az államhatalom számára, mi vonulhatunk több ezren, és nem történik semmi.

Apa kilenc hónapot volt a halálsoron. Azt mondja, felkészült ott a halálra, de azt is mondja, nem lehet tartósan halálfélelemben élni. Ez valahogy olyan megnyugtató és olyan ismerős, mintha a halálfélelem régóta része lenne az életemnek. De nem a saját halálomtól való félelem, hanem az ő halálának rettegése, irracionálisan, de nem teljesen elrugaszkodva. Öreg ő, 83 éves, sovány öregember, írták róla egy orvosi papíron, már tíz évvel ezelőtt is öreg volt. 58-ban Kodály levele megmenthette, de most nincs ilyen út, most valóban fel kell készülnünk erre. Nehéz látni a szomorúságát. Nehéz látni, hogy csalódott. Nehéz, de jó is látni, ahogy anyámmal együtt rendületlenül tüntetnek. És nehéz elfogadni tőle, amikor azt mondja, igaza volt Mózesnek, amikor népével addig bolyongott, amíg ki nem halt a rabszolga-generáció. És csak azután léptek a szabadság földjére.