Téged választalak

Megjelent: 2019.07.31., a litera.hu 30 éves a rendszerváltás sorozatában

Ezen a képen 1990-ben az első szabad választáson szavazunk a Virányos úti általános iskolában. A képen a kedvencem anya csillogó, űrruhaszerű esőkabátja – futurisztikus élmény lehetett számukra, hogy szabadon szavazhatnak. Én apa karjában, még kétéves se vagyok, gondolom fogalmam sincs, miért is van jelentősége ennek az egésznek. De a puszta létezésem és négy fiútestvérem létezése összefügg azokkal az eseményekkel, amelyek a szabad választásokhoz vezettek.

Egy Lövőház utcai lakásban járunk, Bába Ivánék lakásában. Az 1985-ös ellenzéki választási komité ülésezik éppen, hiszen '85-ben lehetőség nyílt arra – elviekben –, hogy a Hazafias Népfront jelöltjei mellett más jelölteket is indítani lehessen. A zongora tövében két alak épp bemutatkozni készül egymásnak. Az egyikük leendő anyám, a másikuk leendő apám.

Az akkor 31 éves dramaturg anyám már több év vidéki színházi munka és egy komolyabb lelki válság után kapcsolódott be újra a közéleti mozgolódásokba. Előtte olvasta a Beszélőket, Demszky Hírmondóját, sokszor megfordult Rajk László nevéhez köthető Rajk Butikban, de leginkább az állt hozzá közel, amikor a színpadon szólalt meg egy-egy darab úgy, hogy reflektált a közéleti eseményekre – mint például '80-ban Szolnokon Az ember tragédiája. Egyébként '83-ig párttag volt. De sokféleképpen lehetett párttagnak lenni. Ő úgy érezte, az a politika terepe, az az a tér, ahol kritikát meg akarta fogalmazni. '83-ra vált számára végképp egyértelművé, hogy ki kell lépnie. Szolnokon a független és ellenzéki művészeti csoporttal, az Inconnu-vel is kapcsolatba került. De azután rúgták ki, hogy rendőrségi házkutatás volt nála a színészházban. Utólag derült ki számára, hogy azokat a Beszélőket rejtették el nála, amelyekben Nagy Imréékről az első fotókat publikálták. Utána Budapestre a jogvédő irodába került, '84-ben névvel vállalva írt kemény cikket a Beszélőbe arról, hogy valaki vagy ellenzéki teljes erőbedobással, vagy nem. 84 telére egy lelki válság folyományaként az egészségügyi állapota is megromlott. Mélyen foglalkoztatta, hogy ki is ő, ki lesz a társa az életben, mit akar az élettől. Egy baráti beszélgetést követően 85 áprilisában egy választási jelölőgyűlésen találta magát a Vörösmarty tér környékén, fel is szólalt, és ez az újratöltött aktivitás teljesen felrázta őt, és kihúzta a válságból. A jelölőgyűlést követően csatlakozott ahhoz a szűkebb választási komitéhez, amely végül Bába Ivánék lakásán ülésezett rendszeresen.

Az akkor 52 éves villamosmérnök apám '85-re már az ellenzék fontos alakjává vált, többek között általa kapcsolódtak össze az '56-os és a demokratikus ellenzék fontos alakjai. A '85-ös választás kapcsán az ő fejéből pattant ki, hogy indítsanak jelölteket, de a személye még a többi ellenzéki számára is titokban maradt, hiszen ő túl nagy rizikót jelentett. Kozák Gyula ment fel hozzá, és neki írta fel egy mappára az ötletét, és az általa javasolt jelöltek nevét – megbeszélni nem lehetett, hiszen a lakás be volt poloskázva, a telefont is lehallgatták – és ezt továbbította Kozák Gyula Solt Otíliának és az ellenzék más prominens tagjainak. Néhányan felvetették, hogy ők még ennyire sem szeretnének a Hazafias Népfronthoz kapcsolódni, hogy a jelölőgyűléseken részt vegyenek, végül mégis az indítás mellett döntöttek, hiszen így lehetett aktívabban a színpadra lépni. A jelölőgyűléseken persze aztán kivattázta a párt a termet párttagokkal és munkásőrökkel, hogy az ellenzékiek szinte be se fértek, de legalább már meg tudtak jelenni. Apa így, habár a valós szerepe titkos maradt még a többiek előtt is, de természetszerűleg vett részt abban a komitéban, amely Bába Ivánéknál ülésezett.

– Jó estét, Magyar Fruzsina.

– Üdvözlöm, Mécs Imre.

Anya nem ismerte arcról, valamit hallott már előtte róla, hogy '56-os, és talán mérnök. De a konspiráció miatt a lehető legkevesebb információt lehetett tudni a mozgolódásban résztvevőkről. Apa látott egy fiatal csajt, 21 évvel fiatalabb nála, aki lelkesedik mindenért, ami szép és jó, ami az igazságtalanság ellen harcol. A komitéval sűrűn üléseztek, anya mindig elsőként érkezett, apa mindig késett egy kicsit – ez ma sincs máshogy – és hogy, hogy nem, mindig anya mellett volt már csak szabad hely. Azután anyát hogy, hogy nem apa többször lovagiasan hazakísérte a késő estébe nyúló ülések után. De ők állítják, csak szerettek egymás társaságában lenni, más nem is jutott eszükbe. Aztán hogy, hogy nem, a komité szamizdat kiadványában, a Választási Almanach 85’ szerkesztésében közös feladatot vállaltak, így egyre inkább megismerték egymást. Ez vezetett ahhoz az ominózus teázáshoz 1985. szeptember 18-án, amiről mi gyerekként már sokat hallottunk, és ahonnan a kapcsolatukat számolják: apa az egyik komité után felpattant, hogy ő vihesse haza anyát, a nagy elánban a terítőt is felkapta az asztalról. Ekkor anya felhívta magához, és teát főzött, amit a legvastagabb falú bögrébe töltötte, amit otthon talált, csak hogy minél tovább beszélgethessenek. Apa sokáig maradt.

Másnap randevúztak.

– Péntekre megbeszéltünk a Kispostába egy találkozót, a Moszkva téren volt, ahol most patika van. Hát ki volt ott előbb? Ott voltam, ültem, bézs kiskosztümben, sötétbarna pólóval, a nagyitól örököltem. De nem öltözködtem külön, nem álltam órákat a tükör előtt. Nagyon megörültünk. De majd elmondja a papa, hogy milyen szándékkal jött.

– Másod- vagy harmadnap találkoztunk a Kisposta nevű presszóban, ahol az volt a szándékom – mert lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy egy fiatal lánynak elcsavartam a fejét – hogy bejelentem keményen a szakításunkat.

– Mert három gyereked volt, ő meg jóval fiatalabb volt nálad?

– A szülei mondták később, hogy börtönben ült, halálra volt ítélve, 21 évvel idősebb, elvált, három gyerek, mérnök ráadásul. Anyukája tréfálkozva mondta, hogy nem tűntem jó partinak, de amikor megláttak, teljes mértékig megszerettek.

– Szóval a Kispostában...?

– Készültem a mondandómmal, hogy drága kislány vagy, de lássuk be, hogy ez őrültség. Majdnem hófehér ruhában állt ott, és várt engem. Rám függesztette a szemeit, jöttem, álltam, kezdtem a fejemben a mondatot kicsit szelídíteni, mire odaértem hozzá, megpusziltam, és nem mondtam semmit. Megható volt, ahogy ott állt.

Utána felgyorsultak az események, és pár hónappal később anya már oda is költözött apához és apa nagygyerekeihez a Zugligeti útra. Apa rengeteg ügy szervezésében részt vett, melyekben anya is támogatta, de ő leginkább a saját szakmájában, színházi téren hallatta a hangját. Így történt, hogy 86 végén, amikor már első közös gyermeküket várták, a bátyámat, Mátét, akkor anya megvédte az akkor tehetséges drámaíróként ismert Csurka Istvánt. A Csoóri megvédte a Durayt, a Csurka megvédte a Csoórit, ezért szilenciumra ítélték, szóval most a Csurkát kell megvédeni, hívta fel anyát Kerényi Imre, aki Szolnokon volt anya igazgatója, és akivel akkor nagyon bírták egymást. A Vigadóban tartották a színházi közgyűlést, anya nagy pocakkal állt, és keményen beszélt; ha a gyerekem megkérdezi, mondd anyu, mik voltak a nyolcvanas években, akkor azt mondom, tudod, gyermekem, vannak korszakok, amikor a pegazus szárnyait a paták helyettesítik. Ezzel zárta a beszédét, majd apa ötlete nyomán határozati javaslatot terjesztett elő. Meglepve a jelenlévőket szavazást kért, arról szólt a szavazás, hogy titkosan szavazzanak-e a szilencium megszüntetéséről. A szünet a szokásosnál hosszabbra nyúlt a jelen lévő pártfunkcionárius miatt. Végül szavaztak. A több száz résztvevőből csupán tizenheten szavaztak igennel. De mindegyiküknek lett valami baja utána.

– És te nem féltél, hogy bajod lehet ebből? Egyáltalán, apával összejönni, terhesen felszólalni, mi lesz, miből fogtok élni?

– Nem, semmi ilyesmi.

– Nem gondoltál bele, hogy mi a következménye?

– Alig vártam, hogy mondhassam. Alig bírtam aludni izgalmamban. De nem gondoltam magamat bátornak.

– Jó, de tényleg lehetett volna baj, hogy ha nincs rendszerváltás, és tovább tart az a rendszer, és apát mondjuk elviszik, téged ellehetetlenítenek...

– Megmondom, mitől féltem, most röhögni fogsz. Hogy el ne csússzak a fölsikált parkettán a Vigadóban, amikor megyek föl a színpadra. Én hülye, fölvettem egy szép cipőt, lapos sarkú volt, de csúszós. Úristen, mondom, el ne csússzak, nehogy valami baja essen a kisbabámnak.

Amikor pedig engem, második közös gyereküket vártak, apát verték meg majdnem a rendőrök. 1988. június 16-a volt, az újratemetés előtt egy évvel. Párizsban díszsírhelyet kaptak Nagy Imre és társai, főméltóságok tették tiszteletüket, itthon viszont a tervezett programsorozatból tüntetés lett. A Szabadság téren mondtak beszédet a tévészékház lépcsőjén, Kis János és apa, utána a rendőrök kezdték őket durván kiszorítani onnan. Ekkor elindultak a Vörösmarty tér felé, mert tudták, ott sok a turista, így legalább külföldiek szeme láttára történik mindez. Elindultak oda, közben kiabálták Nagy Imre nevét, Angyal István nevét, Maléter Pál nevét, apa mellett boldogan vonult Eörsi István, örömében teljesen kipirult kopasz feje, hiszen először kiálthatták 56-os harcostársaik, mártírjaik nevét a nyílt utcán. A Vörösmarty térre 10-15 motoros rendőr érkezett. Ott apa lezárta a tüntetést, azzal, hogy mindenki menjen haza békében. Majd odalépett a rendőrökhöz, hogy elmondja, véget ért a demonstráció, amikor az egyik rendőr letépte az ingét, a másik felemelte a gumibotját. Bubik István rángatta el apát, hogy hagyja, őket úgyse lehet meggyőzni.

– Anyával '86-ban kezdtétek közösen a családalapítást, mi születtünk sorban öten: '87, '88, '90, '91, '94. Benned nem volt félelemérzet?

– Mennyi voltam 30 valahány? 40?

– 53 voltál...

– De negyvennek éreztem magam. Éltem, dolgoztam. '56 után majdnem fölakasztottak, de utána elmentem mindig a határokig, hogy éppen ne tartóztassanak le. Kaptam kétszer rendőrhatósági figyelmeztetést. De nem féltem. Úgy gondoltam, meg kell tennem, tartozom ezzel elsősorban saját magamnak, másodsorban a halott társaimnak.

A '89-es újratemetés témáját mindkét szülőm a saját terepén dolgozta fel. Apa az egyik motorja és felszólalója volt a Hősök terén szervezett hatalmas megmozdulásnak, anya pedig dramaturgként részt vett az 1989 októberében bemutatott Antigonéban, melyet Eörsi István írt át az akkori viszonyokra reflektáló darabbá, és Csiszár Imre rendezte a Nemzeti Színház várbeli kamaratermében. Egy páston játszódott a darab, kockakövekkel volt kirakva a pást. Ezekkel a kövekkel dobálta meg az Antigonét játszó Ráckevei Anna az előadás elején Kreón palotáját. Majd az előadás végén ezen húzták végig bilincsbe verve, hajánál fogva Antigonét, aki csak annyit akart, hogy a halottak legyenek méltó módon eltemetve.

A rendszerváltáshoz vezető út is kemény kockakövekkel volt kikövezve. Apa mindig hangsúlyozza, hogy nem hullott az ölükbe. A nagyhatalmi mozgások mellett rengeteg ember kemény és bátor munkája kellett ahhoz, hogy oda vezessen, hogy a halottakat méltó módon eltemethessék, és hogy 1990-ben apa karján, anya mellett én is elkísérjem őket az első szabad választásra.